Vajon milyen végeredmény született volna, ha egyes kortárs művészek – korántsem parodisztikus szándékkal – hirtelen nekiállnak valaki más stílusában alkotni? Vajon milyen lett volna Zelk Zoltán József Attila-verse? Vagy Kanye West Ice Cube-dala? Kétség kívül szörnyű, de talán még mindig különb, mint George Clooney Cohen testvérek-filmje.
A színész-rendező védelmében (már, ha ez egyáltalán felhozható enyhítő körülményként) azért elmondanánk, hogy Ethan és Joel Cohen felelőssége teljes tudatában adta át a direktori széket Clooneynak. Ő pedig mindennemű fenntartás nélkül állt neki megrendezni egy olyan fekete komédiát (mi mást), melynek minden másodpercén érződik a forgatókönyvíróként közreműködő Cohenék hatása. Azonban az idő előrehaladtával nem csupán a sztori torkollik katasztrófába, hanem maga a komplett produkció is. Szomorú hírünk pedig az, hogy mindez nem kizárólag Clooney „érdeme”, ő egyedül ugyanis képtelen lett volna összehozni egy társadalomkritikusnak szánt, ám végtelenül sekélyes és semmitmondó katyvaszt.
A történet szerint Suburbicon a tökéletes 50-es évekbeli amerikai Tesz-Vesz Város, ahol a mindenkit személyesen ismerő postást fogkrémreklámos művigyorral üdvözlik a kertvárosi lakók. Az instant idill azonban rögtön felborul, miközben egy fekete család költözik a környékre. Miközben az amúgy tökéletesen normális családban egyre többen vélik felfedezni a békét fenyegető démonhadat, közben jótékonyan elterelődik a figyelmük Gardner Lodge-ról, aki egy maffiával kötött alku következtében egyre mélyebbre süllyed a hazugság- és adósságspirálban, míg nem kiderül, hogy egy feketeöves pszichopata lakozik benne. A Suburbicon „görbe tükre” pedig tényleg kimerül a következő üzenetben: „mielőtt másokat kezdtek vegzálni, söprögessetek már a saját verandátokon is, sötét bunkó, torz lelkű kispolgárok!”
És voltaképpen még a faék egyszerűségű, szájbarágós mondanivalóval sem lenne semmi gond, ha kellően szellemes koncepció társulna köré, kb. úgy, mint az Amerikai szépség esetében. A Suburbicon megvalósítása nem kevés kívánnivalót hagy maga után. A mozaikszerű részletekből összeálló sztorizás érdekesebbé nem, legfeljebb vontatottabbá teszi a filmet, mely sokszor maga sem tudja eldönteni, hogy szatíra, dráma vagy vígjáték akar-e lenni.
