Valószínűleg mindenki ismer Münchausen bárókat, akiknek állítólagos skalpgyűjteménye Lemmy Kilmisterével vetekszik, ugyanakkor Ganxsta Zolee költői eszköztárával értekezik a nőkről. Közben a napnál is világosabb: ennek hátterében az áll, hogy egy volt csaja egyszer kíméletlenül megszivatta.
Hogy Pascal Laugier-ével pontosan mi történt, azt hadd ne bolygassuk, azt viszont jó eséllyel kijelenthetjük, hogy egyszer valamiért ő is irgalmatlanul berágott a gyengébbik nemre. És vélhetőleg valami kellően fajsúlyos dolog – pl. egy genderforradalmárral folytatott vitaest – okán. Bármi is történt, tény, hogy a forgatókönyvíró/rendező Patrick Bateman-i gyengédséggel viszonyul női karaktereihez, nem ritkán az elviselhetetlenség és az totális abszurditás határmezsgyéjét súrolva. (Erre pedig jó példa volt a Mártírok című horror, melynek korhatárbeli kategorizálására szinte nem létezett elég vörös árnyalatú karika.) Viszont van az eset, amikor az efféle öncélúság felett képesek vagyunk szemet hunyni, mégpedig azért, mert a másfél órányi vegytiszta gyötrelem egy frappáns és egyedi sztoriba van beleágyazva. Ez pedig igazi kuriózumnak minősül a 2000-es évek horrorfelhozatalában. A Ghost Land cím jelen esetben igencsak megtévesztő: mert bár végletekig elcsépelt, ötforintos slasher filmek ittas brainstormingja során is előkerülnek bizalomgerjesztőbb címek, valójában az utóbbi idők egyik legegyénibb alkotásával van dolgunk.
Banálisnak induló sztori…
Beth egy Lovecraft-mániás, élénk fantáziájú tinicsaj, aki máris próbálgatja szárnyait horroríróként. Egy nap anyjával és húgával nagynénje megörökölt házába költözik, mely gombszemű játékbaba-kollekciójával tökéletes díszletet szolgáltathatna egy pszichedelikus családirtáshoz. És lőn, hamarosan a házban terem egy pszichopata Morticia Addams-imitátor egy jóvágású gólem társaságában, és a pincébe hurcolja a kiscsajokat. Közben anyu hosszadalmas, véres konyhakéses ütközetben végez mindkettőjükkel, ám a lelki sérülések évekkel később is maradandónak bizonyulnak. Évek múlva Beth terápiás jelleggel bestsellert ír élményeiből, míg anyja és húga, Vera továbbra is a takaros vidéki házban élik vidám mindennapjaikat. Egészen addig, amíg Beth nem kap egy elgyötört telefonhívást Verától, miszerint a bohém vendégek visszatértek, és persze, ismét otthon felejtették az összejövetelre szánt, nagy tálca francia krémest.
…majd a brutális csavar
És ez az a pont, mikor a nézőben tornyosulni kezdenek a kérdőjelek, fokozódik a gyanakvás, majd Laugier úgy vágja pofán, mint ír fociultra az angol legénybúcsúst. Az ennek következtében fellépő fájdalom pedig cseppet sem enyhül, sőt, egészen az utolsó pillanatig fokozódik. Közben pedig nem győzzük eldönteni, hogy az egyes jelenetek okozta érzéseinket vajon fogászati vagy urológiai élményeink felidézésével próbáljunk-e semlegesíteni.
Viszont amellett, hogy a jó direktor pajszerrel esik neki fájdalomküszöbünknek, csavarjaival és kontrasztjaival kilóra megvesz minket, és gondoskodik róla, hogy eszünkbe ne jusson a százpercnyi rettenetet öncélú sokkparádéként aposztrofálni.
