Lássuk be, Tim Curry legalább annyira csapnivaló imázsépítője volt a bohócszakmának, mint a sorozatgyilkos John Wayne Gacy. Ezzel együtt a Stephen King-regényből készült 1990-es tévéfilm egyetlen értékelhető eleme a Curry által zseniálisan megformált Pennywise volt.
Mert bár nála ijesztőbb és nyomasztóbb bohócot tényleg csak Sas József alakított 80-as évekbeli szilveszteri performanszain, Tommy Lee Wallace 1990-es alkotása meglehetősen fapados volt. A minimális költségvetéssel és – Tim Curryt leszámítva – pusztulat rossz színészi gárdával operáló mű már jó ideje ordított egy tisztességes kivitelezésű remake-ért, melyet már jó 5-6 évvel ezelőtt meglebegtettek. Aztán egyre vészjóslóbb hírek jelentek meg: az eredeti rendező és főszereplő beintett a mozinak, melyet a producerek kb. a nulláról voltak kénytelenek újraépíteni. Végül Andres Muschietti (Mama) kapta meg a filmet, Pennywise szerepére pedig a veteránnak viccből sem mondható Bill Skarsgardot kérték fel. A rekordnézettségű trailerekből pedig nem derült ki az a kérdés, ami elsődlegesen mindenkit foglalkoztatott: milyen lesz Skarsgard elődjéhez képest?
Mindenekelőtt szegezzük le, hogy a 2017-es Az semmilyen értelemben nem a tévéfilm újrahasznosítása, csupán egyetlen szempontból rokonítható vele: legalább olyan szabadon használja Stephen King eredeti sztoriját. (Hogy a kissé önérzetes író miért pont a Kubrick-féle Ragyogás esetében borult ki ezen, az a mai napig rejtély.) Az első szembetűnő változás, hogy a gyerekszínészek immár ezerszer meggyőzőbbek, különösen Finn Wolfhard alakít nagyot az állandó közléskényszerrel bíró Richie Tozier szerepében. Muschietti pedig egy jóval hangulatosabb, korszerűbb környezetet teremtett köréjük, melyben a vizuális effektek kulcsszerepet kaptak. Ennek köszönhetően pedig Skarsgard karaktere is jóval változatosabb eszköztárat kapott a kezébe ijesztegetés terén.
És hogy milyen az általa megformált Pennywise? Míg Curry leginkább eszeveszettül gonosz volt a bohócjelmezben, addig a 26 éves színész infantilis, mint egy sátánista Zseb TV pszichopata Móka Mikije. És karaktere ezzel együtt is telitalálat. Muschietti filmjének legnagyobb erénye azonban mégis az, hogy – ellentétben a manapság napvilágot látó horrorok 90%-ával – van lelke, a néző képes azonosulni a több frontról terrorizált Vesztesek Klubjával. Ezzel együtt pedig megvan az a fajta éjsötét és morbid mese jellege, amitől igazán szórakoztatóvá válik. (Ezek után már tényleg csak zárójeles dicséretként említjük meg, hogy egy-egy jelenetben többek között The Cure, The Cult és Anthrax az aláfestő zene.)
