A Nioh 2, ahogy a kettes szám is mutatja, egy második rész, de ahogy az egy ideje divat, a második rész nem folytatást jelöl. Időben az első rész előtt játszódik a történet, konkrétan 1555-ben, Japán egyesítése előtt. A főszereplő Hide egy ember apától és yokai (természetfeletti lények – szellemek, démonok – a japán folklórban) anyától született zsoldos, aki démonok, szellemek levadászásával keresi kenyerét.
Kezdő gamerek óvatosan vágjanak bele
Kezdésnek el kell dönteni, hősünk hogyan nézzen ki, és mivel őt fogom bámulni egy jó ideig, gondoltam, alkotok valami szépet. A karakterszerkesztőben viszont anyi idő eltölthető, hogy ez a vágyam elszállt, és fél órát követően után úgy döntöttem, hogy inkább a sablonokhoz nyúlok, mert alapvetően azért mégis csak játszani szerettem volna.
Mielőtt viszont rátérnék a játékmenetre, még egy kis türelmet kérnék. A türelem ugyanis rendkívül fontos eleme a játéknak. Korábban nem játszottam soulslike játékkal, azt sem tudtam, hogy ez egy létező kategória. Aztán persze ezt is megtanultam, ahogy azt is, hogy itt nem elég nekirontani az ellennek. Kivéve, ha abban leljük élvezetünket, hogy a televíziónk képernyőjén viszonylag sűrűn feltűnik az alábbi felirat:
“Freed from this mortal coil.”
A harcrendszer ugyanakkor remek. Kicsit bonyolultabb, mint amihez hozzá voltam szokva, de kis tanulgatás után egészen belejöttem. Választhatunk több fegyvernem közül, mindnek megvan a maga előnye és hátránya. Nagy, lassabb fegyverek magasabb sebzéssel, vagy kisebb, de gyors halálosztó szerszámok alacsonyabb sebzéssel.
Emellett még azt is megválaszthatjuk, milyen állásban várjuk a ránk rontó ellenfeleket. A magas pozívió nagyobb csapásokat jelent, viszont több Kit, vagyis állóképességet igényel, az alacsony pedig sok, gyors ütésre és vágásra alkalmas.
A harc másik fontos eleme a páncélzat. A nehezebb páncél lassabbá tesz, és minden ugrás, oldalra gördülés több energiát igényel, viszont értelemszerűen jobb a védelem. Ez a fajta egyensúly amúgy jellemző az egész játékra: bármilyen döntést hozunk a felszerelésünket és képességeinket illetően, az egyszerre jár pozitív és negatív hatással. Mindennek ára van.
Az első ellenfél még nem okozott (különösebb) gondot. Viszont rögtön a játék elején belefutottam egy halom Bloody Grave-be. Neki is veselkedtem legyűrni az elsőt, aztán amikor nem sikerült, újra próbálkoztam. Aztán ismét. Utána rájöttem, hogy anélkül is tovább tudok haladni, hogy több időt töltenék ezen sírok „feltárásával”. A lényegük, hogy egy másik Nioh 2 játékos „megszabadul a halandó porhüvelyétől”, megküzdhetünk vele, és győzelem esetén hagy nekünk egy kis lootot.
Nem akarok túl mélyen belemenni a játék mechanikájába, mert nem Wiki oldalt írok, de a lényeg, hogy a Nioh 2 megkezdése előtt érdemes utánaolvasni, hogy mi micsoda, mert sokszor kissé értetlenül álltam az egyes szituációk előtt, lévén a program nem nyújtja át tálcán az információt. Vagy én voltam rendkívül felületes, vagy valóban komolyabb kapaszkodó nélkül indulunk itt csatába.
A Nioh 2 nem egy Super Mario
Pedig a játék nem egyszerű. Egy sor különböző értéket kell fejlesztenünk és figyelnünk. Van az Amrita, ami tapasztalati pont, aztán van az Anima, amiből bizonyos speciális képességeket hazsnálhatunk, utóbbiakat pedig az összegyűjtött soul core-ok adják.
Emellett adott a Ki, ami az állóképességünk, és ott a Gold, amit talán nem kell magyarázni. Az egyes fegyverek mellé kapunk külön képességfákat, illetve a Ninjutsu (különleges támadó és védekező eszközök és technikák) és az Omnyo (ami tulajdonképpen a varázserő) képességeinket is folyamatosan fejleszthetjük. Hogy csak néhányat említsek a sok közül.
Az első nagyobb pofon akkor ért, amikor rájöttem, hogy gond nélkül elveszíthetjük az összegyűjtött Amritát. Miután pedig hack-and-slash játkokon nevelkedtem, így elég sok időt töltöttem el a magasabb szintre lépés lehetősége nélkül.
Rajtam persze a magasabb szint sem feltétlenül segített: hosszas küzdelmek árán végre eljutottam az első főellenfélig, ahol sok mindent megpróbáltam, de teljesen hiába.
Nem hazudok, legalább 60 alkalommal nekifutottam a harcnak, anélkül, hogy sikerült volna komolyabban megszorongatnom. Kicsit utánaolvastam, hogy mit mondanak más játékosok, és szomorúan konstatáltam, hogy ez az egyik legkönnyebb boss harc. Mégsem akartam feladni, annak ellenére sem, hogy nyilvánvalóan nem nekem való ez a játék.
Valamiért mégis elkezdtem élvezni.
Futottam a köröket, hogy gyűjtsem az Amritát, és szintet tudjak lépni. És itt fontos megjegyezni, hogy minden alkalommal, amikor elveszítesz egy csatát, vagy imádkozol egy Shrine-nál, ami gyakorlatilag a mentési pont, akkor az összes (pontosabban, majdnem az összes) ellenség újra megjelenik. Ez akkor jó, ha farmolni szeretnél, viszont rendkívül idegesítő, mikor csak mentenél, vagy vásárolni próbálsz a Kodamatól.
Szóval gyűjtöttem a tapasztalati pontokat, és újra nekifutottam Mezukinak, az első főellenfélnek. És itt jön a képbe a türelem. Az egyetlen módszer, ami működött, hogy minden alkalommal kivártam azt az egy támadását, amikor válaszcsapást tudtam mérni rá anélkül, hogy komolyabb sebzést kaptam volna. Kicsit könnyítettem a páncélzatomon, hogy kevésbé fáradjak, és bumm, mindössze tíz küzdelem után meg is volt. Jöhet a második pálya.
Előbb figyelj, aztán támadj!
A játék ugyan később sem lett könnyebb, de ahogy sok konditerem falán olvasható:
“Nem lesz könnyebb, te leszel erősebb”
Szóval mire eljutottam Kamaitachihoz, már volt annyi tapasztalatom, hogy az első pár alkalommal inkább csak megpróbáltam kitapasztalni, hogy milyen támadásai vannak és hogyan tudok kitérni, majd utána viszonylag könnyen sikerült legyőznöm – mindehhez alig ötször vagy hatszor kellett nekiveselkednem. Persze ez koránt sem jelentette azt, hogy innentől minden „simán” ment.
A játékmenet egy idő után kissé repetitív, főleg ha azt is beleszámolom, hányszor kellett újra és újra nekifutnom egy-egy szakasznak, mire elvergődtem a következő Shrine-ig. Viszont a Nioh 2 ennek ellenére sem vált unalmassá, ami annak is köszönhető, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, hiszen még a legkisebb, már százszor legyőzött ellenfél is képes könnyen felülkerekedni rajtunk egyetlen rossz döntést követően.
Azt mindenesetre megtanultam, hogy jobban oda kell figyelnem az oktatómódok alatt, valamint, hogy milyen sokat számít a türelem és az időzítés. Ahogy Szun-ce mondta:
“Régen, akik igazán járatosak voltak a harcban, mindenekelőtt saját magukat tették legyőzhetetlenné, és úgy várták ki (a kedvező pillanatot), amikor az ellenség legyőzhetővé vált.”
