A világ, és vele az emberiség pusztulásáról alkotott történetek és jövendölések már ősidők óta velünk vannak, napjainkban pedig már a popkultúra szerves részét képezik, szó szerint faljuk az ilyen filmeket, sorozatokat, könyveket, képregényeket és videojátékokat. Cikkünkben az apokaliptikus történetek szerelmeseit célozzuk meg, és arra keressük a választ, vajon miért vonzódunk ennyire a civilizáció bukását és az utána következő életet bemutató sztorikhoz.
1. Kódolt kíváncsiság
A világvége már nagyon régóta foglalkoztatja az embereket: a germán mitológia Ragnarök néven jelölte a kataklizmát, aminek az eljövetelét Heimdall kürtjének hangja hivatott jelezni. Az istenek és óriások végső csatájában nemcsak a résztvevők és különböző teremtmények nagy része pusztul el, de a világon szinte minden. Az aztékok öt különböző világvégét is megjósoltak, az egyiptomi Halottak könyvének 175. fejezete sokak szerint szintén az ismert univerzum végéről szól, és az Újszövetségben pedig a jelenések könyve foglalkozik a világ fölötti uralomért folyó végső harccal, az apokalipszissel.
Ésszerűen gondolkodva kijelenthető, hogy az emberiség nyilvánvalóan szeretné elkerülni a világvégét, de ahogy a fenti példák is mutatják, évezredek óta foglalkoztat minket az ítélet napja. Mi vezetne a világvégéig? Lennének túlélők? Ha igen, vajon milyen lenne az életük? Ezekre a kérdésekre a mitológiák és a vallások részben már választ adtak, de a téma minden korszakban izgatja az ember fantáziáját, és ezt a kiváncsiságot az elmúlt évtizedekben a mindenféle formában, könyvek, filmek, játékok képében realizálódó apokaliptikus történetek elégítik ki.
2. Tabula rasa
Nem tetszik a világ, amiben élünk? Hát indítsuk újra! A Föld 2.0 verziójában, a tiszta lappal indított világban biztos nem fogunk csalódni! A világvége ábrázolásánál már csak az érdekesebb, hogy milyen lesz az ismert civilizáció pusztulását követő állapot.
A posztapokaliptikus történetek egyik legérdekesebb aspektusa, hogy elvileg minden és mindenki tiszta lappal indulhat, adottak a lehetőségek egy új világ léterhozásához. Ha az alkotó (író, rendező stb.) szemszögéből közelítjük meg a kérdést, akkor csak a képzelőerőn múlik, hogy mit kezd az újrakezdés lehetőségével. És ez nemcsak a történetnek helyet adó világra igaz, de a karakterek megformálására is, hiszen – a helyzet abszurditása miatt – sokkal szabadabbak a lehetőségek, eltűnnek a szereplők megalkotásának megszokott bilincsei.
Habár az apokalipszist követve elméletileg jöhetne egy szebb világ, mégis olyan történetből kapunk többet, ahol a pusztulást követően csak újabb problémák várják a megmaradottakat, és a hangsúly arra kerül, hogy az elméletileg tiszta lappal induló emberek miképp cselekednek az új világban. Mi történik egy világméretű járvány alatt és azt követően (Stephen King: Végítélet), mi vár ránk a zombiapokalipszis után (Robert Kirkman, Tony Moore: Walking dead), hová vezethet a technológia térnyerése (Mártix), vagy az, ha az ember elveszti az utódnemzés képességét (Az ember gyermeke).
3. Reflexió a félelmeinkre
Talán senkinek nem mondunk újat azzal, hogy a világunk sokszor egy kifejezetten nyugtalanító hely: a terrorizmustól, a háborúkon át a klímaváltozásig sok minden kelthet bennünk szorongást. A félelem olyan zsigeri ösztön, ami szerves részét képezi az emberi létnek, és egyes elképzelések szerint ez is szerepet játszik a posztapokaliptikus történtekhez való vonzódásunkban. Hiszen mi rosszabb történhetne az emberiség tömeges kipusztulásánál és egész civilizációk összeomlásánál? Egy világégés eredményeképpen drasztikusan csökkenne a számunk, megbomlana a rend, értéktelenné válna a pénz, tönkremenne a fejlett infrastruktúra döntő része. Ha pedig nagyon kevés az életben maradáshoz szükséges erőforrás, akkor a megmaradtak között harc alakul ki értük. Ennél rosszabb alternatívát nehéz elképzelni, és ha innen közelítünk a valóságunkhoz, akkor talán mégsem olyan rossz a helyzet, nem igaz?
4. Remény
A világvégét és az utána következő helyzeteket bemutató legtöbb történet sötét és hátborzongató, de a pusztulás és a szenvedés bemutatása mellett rendre olyan kérdésekre is keresik a választ, hogy van-e elég remény újrateremteni az értékeinket? Mennyire tudunk emberek maradni a civilizáció összeomlását követően? Az emberi kapcsolatokat maga alá gyűri-e a nyers valóság? Van-e egyáltalán értelme újraindítani a társadalmat?
Az ilyen és ehhez hasonló társadalmi és filozófiai kérdések elmaradhatatlan részei az emberi civilizáció megszűnését taglaló különböző műveknek, és ezek a sztorik hiába elrettentőek, ez koránt sem jelenti azt, hogy reménytelenek is. A kíváncsiság, az új/ismeretlen felfedezése és a félelmeink kezelése mellett azért is olyan népszerűek ezek a történetek, mert a legtöbbször megmutatják, hogy még a legnagyobb sötétség közepette sem adjuk fel, az emberekben (de legalábbis egy részükben) ilyenkor is pislákol a fény, ami reménnyel tölti el az olvasót, a nézőt vagy éppen a játékost.
