Biztosan ti is ismeritek a fából faragott kisfiú, Pinokkió történetét, legtöbben vélhetően az 1940-es, Disney-féle rajzfilmnek köszönhetően. Carlo Collodi 1881-ban indult eredeti története azonban elég sok helyen eltér a bájos animációtól, hiszen ahogy Andersen hableányos meséjét, úgy a Pinokkiót is alaposan át kellett dolgozni, hogy családbarát animációs film válhasson belőle.
Az olasz író/újságíró Carlo Collodi által kitalált marionettbábu története Pinokkió kalandjai címmel, 1881-től folytatásos formában jelent meg az első olasz gyermeklapban, a Giornale per i Bambini-ben. Bár ekkoriban még – stílusosan szólva – gyerekcipőben járt a fiataloknak szánt irodalom, a fokozatosan csökkenő írástudatlanságnak hála a történet meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett, annak ellenére is, hogy a befejezésnek szánt 15. rész Pinokkió felakasztásával ért véget. A mai szemmel egészen megdöbbentő finálé Collodi szerkesztőjének tetszését sem nyerte el, így az író az ő kérésére „feltámasztotta” főhősét, újabb 21 fejezetet írva a történethez, a végén igazi happy enddel, hiszen a fabábu a sztori zárásaként kisfiúvá változik. A 36 fejezetet számláló teljes történet aztán 1983-ban könyv formájában is elérhetővé vált az akkori olvasóközönség számára.
A Pinokkió-sorozat az eredeti tervekkel ellentétben jóval gyerekbarátabb lett, de még a megúszott akasztás mellett is bőven akadnak benne olyan részletek, amit Walt Disney jobbnak látott kihagyni a rajzfilmjéből. Kezdjük rögtön Dzsepettó karakterével, aki valójában nem egy kedves, gyermekre vágyó fafaragó, hanem a Rézorr nevű asztalos szegény szomszédja, aki a mestertől kapja a beszélő fadarabot. Rézorr eredetileg asztallábat akar készíteni belőle, ám a munkának nekilátva a fa elkezd kiáltozni, és a férfi ettől annyira meglepődik, hogy inkább megszabadul a beszélő fadarabtól. Dzsepettó ugyanakkor fantáziát lát a tuskóban, marionettbábut készít belőle, és Pinokkiónak nevezi el. Az eredeti mesében ugyanakkor nemcsak Dzsepettó személyisége más, mint a későbbi feldolgozásban, hiszen a beszédes fabábu azonnal megrúgja alkotóját, mikor az kifaragja a lábait.
Aki emlékszik a Disney-féle változatra, azt tudja, hogy a címszereplőt a butasága és tapasztalatlansága sok kalamajkába keveri, ám közel sem jár olyan rosszul, mint Collodi eredetijében, ahol egy alkalommal a lábát egy kályhára teszi, hogy melegítse azokat, ám eközben elalszik, a virgácsai közben pedig elégnek – persze Dzsepettó farag neki újat, de azért a leégő lábak még így is inkább illenek egy horrorba, mintsem egy gyerekeknek szánt mesébe.
De van ennél is durvább részlet: az eredetiben felbukkan Szóló Tücsök (aki a Disneynél Tihamér lett), aki kissé nyers stílusban ugyan, de tanácsokkal igyekszik ellátni a világ dolgaiban járatlan Pinokkiót. Hősünk viszont annyira felhúzza magát, mikor fafejűnek és fajankónak nevezik, hogy egy kalapácsot elhajítva agyonüti a szerencsétlen tücsköt – aki aztán árnyékként (azaz szellemként) tér vissza a történetben, hogy újabb tanácsokkal lássa el a fabábut.
Pinokkió sokat csavarog és rossz dolgokat tesz, és a tapasztalatlansága mellett még roppant naiv is – utóbbi tulajdonsága a Disney adaptációban is központi téma, ám Collodi verziójában ennek is súlyosabb a következménye, mint az animációs filmben. Egy alkalommal a szélhámos kandúr és a róka arról győzik meg Pinokkiót, hogy a nála lévő aranypénzt a Csodák Mezején elültetve egy aranyfát növeszthet: hősünk így is cselekszik, a gazfickók pedig megkaparintják a pénzt. Később banditának öltözve erednek a fafiú nyomába, akinek először sikerül elmenekülnie, miután megharapja a kandúr egyik mancsát.
A 15. fejezetben a róka és a kandúr végül felakasztják Pinokkiót, és a történet eredetileg ezzel, a marionettbábu halálával ért volna véget, Collodi így szerette volna megüzenni a fiataloknak: a fafejű, örökké szófogadatlan gyerek végül kegyetlenül porul jár.
