A fikciós történetek képesek katartikus élményt okozni, főleg azon művek, ahol a történetszálak szomorú véget érnek. A legtöbb esetben megússzuk egy kósza könnycsepp elmorzsolásával, néha viszont túl jól sikerednek az ilyen sztorik, és az élmény darabokra tépi a szívünket. Cikkemben öt olyan filmet/sorozatot szedtem össze, ahol könnybe lábadt a szemem a kedvenc szereplőm halála láttán.
Mufasa halála
Kezdjük életem első ilyen élményével, ami ugyan nem annyira meghatározó, mint a listán szereplő többi haláleset, de mindenképpen említést érdemel. Az ezredforduló környékén lehetett, mikor először találkoztam a Disney 1994-es opuszával, és nem gondoltam, hogy életem első szomorú filmes pillanatának leszek szemtanúja a VHS kazetta behelyezését követően. A jelenet, amiben Mufasa a mélybe zuhan egy rohanó gnúcsodra közé, nemcsak Az oroszlánkirály, hanem az egész filmtörténelem egyik legszívszorítóbb jelenete – még a legkőszívűbb emberekre is képes hatást gyakorolni. És nem is Mufasa halála a legnyomasztóbb pillanat, sokkal inkább Simba reakciója: azért könyörög apjának, hogy keljen fel és menjenek haza, aztán reakció hiányában a főhős bebújik az élettelen mancsok közé.
Ragnar Lothbrok halála kétszer
Aki egy kicsit is érdeklődik a vikingek történelme iránt, az tudja, hogy a Vikingek az északi nép egyik legismertebb mítoszát, Ragnar Lothbrok történetét meséli el. A History tévécsatorna sorozatában Párizs ostromakor Ragnar betegségtől haldoklik, és a viking király utolsó kívánsága, hogy halála után egykori keresztény barátja, Athelstan tiszteletére keresztényként temessék el a francia fővárosban, cserébe pedig népe felhagy a város ostromlásával. “Kopasz” Lajos király elfogadja a paktumot, Ragnart „kileheli a lelkét”, a népe meggyászolja őt (persze mi is), majd a temetésre menet csak úgy kitör a koporsója fedelén. Ez az egyik legzseniálisabb alkotói húzás, amit valaha láthattam egy történelmi filmnél/sorozatnál, ugyanis még az eredeti legenda ismeretében is képes katartikus élményt okozni. Akárcsak Ragnar valódi halála: szívbemarkoló látni, mikor kígyók közt heverve végleg kihuny a fény a szemében.
Luke Skywalker túladagolja magát
Lehet szeretni és utálni is a George Lucas által teremtett űropera darabjait, de annyi biztos, hogy a Star Wars sokunk gyermekkorát jelenti, generációtól függetlenül. Ugyanakkor minden messzi-messzi galaxisban játszódó történet közül talál a Disney égisze alatt készült új trilógia a legmegosztóbb. És bár mindenkinek a maga tisztje eldönteni, hogy a kedvelők, vagy az utálkozók táborát erősíti, ennek a trilógiának is megvannak a maga nagy és drámai pillanatai. Ezek közé tartozik Luke Skywalker halála is. A film alatt nem lehettünk biztosak abban, hogy az öreg jedimester pontosan miért vált eggyé az Erővel Az Utolsó Jedikben, hiszen „csak” kivetíti a tudatát. A karaktert megformáló Mark Hamill korábban megválaszolta a kérdést: a jedi úgy halt meg, mint egy függő, aki már rég lejött a szerről, majd mikor újból hozzányúl, túladagolja magát. A magyarázat ugyan elég méltatlan az ikonikus karakterhez, ennek ellenére megindító a snitt, ahogy Luke a naplementét bámulva eltűnik, jediköpenye pedig a sziklára hullik.
Tony Stark csettintése
A 2019-es Bosszúállók: Végjáték a Marvel filmes univezumának eddigi csúcspontja. Itt teljesedett ki a történet, amit Kevin Feige-ék az első Vasemberrel indítottak 2008-ban. A nagyszabású történetfolyam 11 év és 22 film során állt össze, és lehetett rá számítani, hogy a Végjáték magával hozza Vasember vagy Amerika kapitány végzetét is. Végül mindkét karakter útja véget ért, de a kapitány boldog lezárást kapott, hiszen visszautazott az időbe, hogy élete szerelmével élhesse le az életét. Vasember már nem volt ilyen szerencsés: társai és a világ megmentése érdekében ő húzta kezére a végtelen kövekkel telirakott kesztyűt, és csettintett egy végzeteset. Tony önfeláldozása mind a történet, mind filmkészítői szempontból indokolt volt, és bármennyire is lehetett számítani valami hasonlóra, még sokadik megtekintésre sem tudom visszatartani a könnyeket a jelenet láttán.
Ned Stark lefejezése
És jöjjön a fantasy irodalom és mozgókép egyik leggrandiózusabb, legletaglózóbb és legdrámaibb pillanata, ami George R.R. Martin nevéhez fűződik. Ugyan a történet 1996-ban indult a Tűz és Jég dala regényciklus első kötetével, ám sokunk a HBO sorozatakpént találkozott először a Trónok harcával. A cselekmény a sorozat kilencedik részéig szinte teljesen kitaposott ösvényeken jár, majd a tetőponthoz közeledve egy minden korábbinál zavarosabb bonyodalom kezd kibontakozni. A király új segítőjét, Ned Starkot a korona elárulásával vádolják, börtönbe vetik, és azt ígérik neki, ha a bitónál a nép szemébe mondja bűneit, szabadon távozhat. A sokak által főhősnek tekintett karakter kisétál a tömeg elé, bevallja el nem követett bűneit, és távozás helyett lefejezik. A jelenet már-már sokkoló, mintsem szívbe markoló, hiszen a Trónok harca sztorija ekkor már kilenc órája azt sugallta, hogy Ned a történet kulcsembere.
Hogy egy picit jobban érzékeltessem, az emlegetett jelenetet mekkora traumaként éltünk meg, elmesélném, hogy nálunk még egy új szokást is szült a családon belül. Olykor teljesen véletlenszerűen, az adott helyzethez legkevésbé illően csattanunk fel: „Baszd meg, meghalt Ned Stark!”. A sokat emlegetett fordulatot persze túlszárnyalták a következő évadok/regények történései, amik alapján ma már bátran kijelenthető, hogy a Trónok harca a valaha írt legaljasabb (épp ezért az egyik legjobb) történet.
Szerző: Kicsiny Marcián
