Nagyon szerettük volna szeretni Josh Trank legújabb filmjét, de végül csalódnunk kellett. A Capone képében egy másfél óránál valamivel hosszabb pszichológiai drámát kapunk Tom „agyonmaszkírozott” Hardy főszereplésével, ami egy bomló elme céltalan bolyongását mutatja be karikírozva.
Két évvel a forgatást követően mutatták be Josh Trank (Az erő krónikája, Fantasztikus Négyes) legújabb filmjét, ami a valaha élt egyik leghírhedtebb gengsztervezér, Alphonse Gabriel Capone életének utolsó évét dolgozza fel. A film eredetileg Fonzo címen érkezett volna, de a készítők az utolsó pillanatban mégis a Capone mellett döntöttek, és a koronavírus-járvány miatt Trank rendezése a mozivásznakat is elkerülte, végül digitális formában lett elérhető.
Hallom, te már nem vagy szobafestő
Al Capone neve lényegében a chicagói gengszter szinonimája, hiszen a múlt évszázad elején ő ágyazott meg a korrupción alapuló szervezett bűnözésnek. Személye napjainkra elválaszthatatlan a gengszterfilm műfajától is: életét már számos film és sorozat megörökítette, többek közt az 1975-ös Capone és az Aki legyőzte Al Caponét (1987), de a HBO tévécsatorna maffiózós sorozatában, a Gengszterkorzóban is feltűnt.
Ebbe a sorba csatlakozik be a Josh Trank-féle Capone is, aki viszont egy a The Irishmanhez hasonló gengsztereposzt várt, az csalódni fog, hiszen nem egy újabb maffiózós életrajzi drámát kapunk. A korábbi feldolgozásokkal ellentétben a film nem a gengszterlegenda félelmetes és karizmatikus oldalával foglalkozik, hanem egy saját múltbéli démonaival hadakozó mentális ronccsal, akivé Al Capone az élete utolsó évére vált.
Al Capone (Tom Hardy) nyolc év után szabadult az Alcatrazból. A börtönévei alatt az egészsége teljesen gajra ment egy kezeletlen szifilisz miatt, elméje pedig szépen elködösült, amivel már az orvosa (Kyle MacLachlan) sem képes mit kezdeni. Az egykori bűnvezér visszavonultan, szűk családi körben él floridai villájában, ám az egykor királyi pompa a címszereplő elméjével párhuzamosan halványul el. Capone otthonából sorra szállítják el a lefoglalt értéktárgyakat, a gengszter léptét-nyomát figyelő FBI és a család pedig a korábban elrejtett tízmillió dollár hollétéről szeretne tudomást szerezni. De a családfő már mit sem törődik az őt körülvevő világgal, szinte semmire sem emlékszik, a téveszméi felemésztik, nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelettől.
Akit már a család sem nevez a nevén
A rendező koncepciója magában hordozza a meggyötört és magatehetetlen ember drámáját, ami sokszor megvillan, de az összkép inkább a címszereplő lelkivilágával egyenlő. A film a második felére esik szét: Capone szívrohamot kap, a sztori pedig a karakter maradék eszével válik semmissé. Az agonizáló gengszter pszichológiai utazása olykor felesleges, olykor teljesen értelmezhetetlen, nem az alapszerkezethez illő toposzokat dolgozza fel. Az elmúlás, a sebezhetőség és a hatalomvesztés ábrázolása egyszerre tragikus és parodisztikus, amitől Caponének nem igazán sikerül közel sodródnia a nézőkhöz. Mindezt pedig csak tetézi, hogy már a történet elején in medias res módon kerülünk bele a leépülés közepébe, menet közben pedig semmi olyan érdemi információt nem kapunk a címszereplőről, ami súlyt adna a történetnek és igazán drámává tenné azt.
Ha a cím nem árulná el, hogy ki a főszereplő, az előzmények hiányában senkinek nem esne le a tantusz, hogy az egykor nagymenő maffiavezér körül zajlanak az események, egy pillanatot sem kapunk Capone múltbéli énjéből. Ez legfeljebb az őt gyötrő hallucinációkban történik meg, a több mint másfél órányi játékidő alatt pedig a dobtáras gépfegyver is csak egy bő három perces jelenet erejéig kerül elő. De a címszereplő ekkor is egy csíkos hálóingben, fésületlenül, pelenkában és répával a szájában lövi halomra a jónépet.
A helyzeten az sem javít, hogy napjaink egyik legkiválóbb színésze, Tom Hardy kelti életre a karaktert. A színészt korábban is láthattuk már bomlott elméjű ember szerepében (James Delaney a Taboo című sorozatban), ám agyonmaszkírozott bűnvezérként inkább csak ront a helyzeten. Hardy foggal-körömmel igyekszik minél hitelesebben átadni a földi pokolban égő ember érzéseit, de mindebből mi csak vérben forgó szemeket, orr alatti motyogást, krákogást és üres tekintetet érzékelünk. Ennyire sokat akaró, erőltetett és színpadias színjátékot soha nem láttunk még a színésztől – nehéz ezt leírni, de Tom Hardy csak ront a helyzeten, közel sem volt ideális választás erre a szerepre.
Kár érte
A Capone merész film, a koncepciója is érdekes, de a valóban értékelhető végeredményhez közelebb kellett volna hozni a nézőkhöz a maffiavezér életét és karakterét, hogy ne maradjon el a film esszenciájának szánt dráma. Enélkül egy maga alá csináló, szifiliszes, és öregségére abszolút érdektelen ember mentális leépülését kapjuk száz percbe tömörítve. A látottak önmagukban nehezen emészthetők, ráadásul a film nemcsak a gengsztermítoszból űz gúnyt, hanem Al Capone személyéből is.
Szerző: Kicsiny Marcián
