A Netflix nagyszerű érzékkel karácsony másnapján, december 25-én tette elérhetővé a legújabb saját gyártású sorozatát, a hasonló című regényeken alapuló A Bridgerton család című szériát, ami tökéletes kikapcsolódás lehet a két ünnep közötti időszakra.
A Julia Quinn romantikus regénysorozatán alapuló A Bridgerton család leginkább egy Jane Austen regény és a Gossip Girl szerelemgyerekeként írható le. A történet narrátora a Lady Whistledown álnév mögött megbúvó újságírónő, aki saját szerkesztésű pletykalapjában számol be a 19. századi londoni elit társasági életéről. A sztori központjában egy nyolcgyermekes család, Bridgertonék állnak, akiknek a sorsát a szerző összesen kilenc köteten keresztül mutatta be. A netflixes széria első évadának nyolc egyórás epizódja a család legidősebb lányára, Daphne-re fókuszál, de az ő történetszála mellett azért bőven jut idő a többi szereplőre is, akiknek az élete szintén nem szűkölködik bonyodalmakban.
A Shonda Rhimes (Grace klinika, Botrány) produkciós cége által készített széria érdekes egyveleg, lényegében egy Jane Austen regény modern, mozgóképes megfelelője, ahol a tradíció megy szembe az érzelmekkel. Megkapjuk az „eladó sorba” kerülő lányok élet-halál harcát a megfelelő férj becserkészéséhez, de mindeközben a szereplők tisztában vannak vele, hogy egy értelmetlen és igazságtalan rendszerben kellene megtalálniuk a boldogságot, és legtöbbször ennek megfelelően is cselekednek.
Elég csak az évad első felének mozgatórugójára, Dapne Bridgerton és Simon Basset gróf alkujára gondolni, amitől mindketten azt remélik, hogy a számukra ideális végkifejlethez segíti őket. A sorozat ilyen szempontból, a kötelező drámák ellenére is kifejezetten idealista világot teremt számunkra: megmutatja ugyan a 19. század mára kissé abszurdnak ható brit tradícióit és a korszellemet, de a napjainkat idéző szabadossággal kezeli őket. Ezt nagyszerűen reprezentálja az alkalmanként felcsendülő zene is, hiszen a vonósokkal előadott modern dalok (például Billie Eillish) is jelzik, hogy itt bizony a régi értékek találkoznak napjaink gondolkodásával. Mindez ráadásul tetten érhető a londoni társadalom sokszínűségében is, ami a valóságban egész egyszerűen elképzelhetetlen lett volna a 19. században. Viszont nincs ezzel semmi baj (a széria futólag ki is tér erre a sajátosságra), hiszen A Bridgerton család nem korhű vagy hiteles akar lenni, pusztán szórakoztató.
Utóbbi működik, annak ellenére is, hogy maga a történet azért meglehetősen kiszámítható, még úgy is, ha az ember korábban sosem hallott Julia Quinn munkásságáról. Ez köszönhető annak, hogy a Netflix már nem erőlteti minden sorozatára a tíznél is több részt, most is nyolc epizódot kapunk, ami pont elégséges a különböző bonyodalmak fel- és levezetéséhez, és részben felvezeti a szinte biztosra vehető folytatást is. A széria alapvetően könnyed, tele van jól megírt párbeszédekkel, és a kicsit komolyabb, drámaibb pillanatok is kellő súllyal rendelkeznek, ami főleg a színészek érdeme. A casting összességében remek, a Daphne-t alakító, jobbára ismeretlen Phoebe Dynevor például tökéletes választás volt a legfontosabb szerepre. Ha kell ártatlan, ha kell szenvedélyes, és nagyszerűen képes ellensúlyozni Regé-Jean Pagea kicsit vérszegényebb alakítását – Simon Basset nem lett olyan lehengerlő és vívódó karakter, mint amilyennek a sorozat láttatni szeretné. Ez viszont nem feltétlenül csak a színészen múlott, a forgatókönyv eleve nem tárta fel olyan mélyen a múltját, ahogy azt a szereplő megkívánta volna.
Szerencsére a mellékszereplők tekintetében nem érheti szó a ház elejét, a nyolcgyermekes családanyát alakító Ruth Gemmell tökéletes a szerepében, a Róma című szériából ismert Polly Walker szintén remek Portia Featheringtonként, és az olyan érdekesebb karakterek, mint a leginkább felvilágosult Eloise Bridgerton, továbbá a konkurens Featherington család legfiatalabb tagja, Penelope is megfelelő hangsúlyt kapnak Claudia Jessie és Nicola Coughlan játéka által. A nyolc Bridgerton gyermek közül az idősebbek mind kellő játékidővel és érdekes cselekményszállal rendelkeznek, és az évad felére a néző már a három idősebb fivért (Anthony, Benedict, Colin) is meg tudja különböztetni egymástól. Bár a hangsúly itt egyértelműen a nőkön van, és családfőként kezdetben csak Anthony (Jonathan Bailey) jut komolyabb szerephez, de az évad végére a másik két fiútestvér is többé válik, mint kötelező családi díszlet. Ugyanez a legfiatalabbakról nem mondható el, de jó eséllyel a későbbiekben nekik is lesz esélyük kicsit kiteljesedni.
A jól összeválogatott színészgárda mellett fontos továbbá, hogy a széria első évada jó ütemmel adagolja a fordulatokat, kellő időt szán a mellékszálakra, még akkor is, ha azok néha kissé banálisak – mint például a pletykákat terjesztő Lady Whistledown személyazonosságát leleplezni kívánó „nyomozás”. A Bridgerton család persze messze nem az év sorozata, de egy tisztességesen összerakott, látvány és hangulat szempontjából jól kivitelezett széria, aminek megvan a maga bája: ha kell intelligens, ha kell érzelmes, ha kell kicsit elgondolkodtató, ráadásul az erotikát sem spórolták ki belőle. Tényleg tökéletes kikapcsolódás az év végére, szerethető és érdekes karakterekkel, illetve olyan történettel, ami hatalmas meglepetéseket ugyan nem tartogat, de az ember ettől még úgy áll fel mellőle, hogy szívesen nézné tovább, miképp alakul a megismert szereplők sorsa. És látva a sorozat iránti érdeklődést, valószínűleg nem elhamarkodott kijelenteni, hogy jövő ilyenkor a Netflix el is hozza majd nekünk a folytatást.
